2018. január 8., hétfő

Egyenlőség helyett igazságosság és személyre szabott bánásmód

Sok lehetőséget szalasztanak el a szervezetek azzal (mind az elérhető teljesítmény, mind a munkavállalók motivációja tekintetében), hogy számos területen az egyenlőség alapértékére helyezik a hangsúlyt. Az embereket ugyanis nem érdemes egyformán kezelni, hiszen ahányan vagyunk, annyiféle készségkészlettel és motivációs profillal rendelkezünk. Mégis, a szervezetek imádnak az emberekkel kapcsolatban is generálszósz-rendszerekben gondolkodni, és az egyenlőség egyébként máshol valóban nemes eszméjével takarózni. Mondok pár példát.


Vannak olyan munkatársak, akikből úgy lehet kihozni a legtöbbet, ha heti rendszerességgel tartunk velük négyszemközti beszélgetéseket, áttekintve az aktuális feladatokat, problémákat. Mások azonban hasba szúrnák magukat az ilyentől: tudják mi a dolguk, és bőven elég havonta vagy akár negyedévente rápillantani közösen a főbb indikátorokra. Amikor pedig kérdésük van, akkor telefonálnak, üzennek vagy személyesen keresik meg a vezetőjüket. A “one-size-fits-all” rendszer nem létezik.

Aki ténykedett a munka világában a rendszerváltás előtt, megtapasztalhatta, hogy milyen az, amikor a jövedelmi és a karrierlehetőségek is kábé ugyanannyira limitáltak mindenki számára (leszámítva a húsosfazék közelében állókat). Ez azonban végképp nem igazságos, és nem is motivál senkit magasabb teljesítmény elérésére. Igazságosnak az a közeg nevezhető, ahol mindenki eldöntheti, mennyi erőfeszítést kíván tenni, és a saját ambíciójának, tehetségének és energiabefektetésének függvényében tud akár anyagilag, akár karrier szempontból előrelépni. Tehát nem az a lényeg, hogy mindenkinek egyforma esélye legyen a promócióra vagy a fizetésemelésre. Számos olyan kollégával volt dolgom, aki jól érezte magát ugyanabban a pozícióban és nagyságrendileg hasonló jövedelmi szinten akár évtizedekig is. Szerette amit csinál, de nem a karrier volt számára az első az életében. Ő dönthette el, hogy akar-e felfelé igyekezni vagy sem.

Nemrégiben hallottam egy történetet egy kiemelkedően eredményes értékesítőről, aki a divíziójával kb. kétszer annyi forgalmat hozott a céghez, mint bármelyik másik szervezeti egység. Nem túl meglepő egy kereskedőtől, hogy az illető meglehetősen trehány volt az adminisztrációban, és ez bosszantotta a felettesét. Asszisztenciát azonban nem kap, mert félő, hogy akkor mindenki más is igényelné. Tehát inkább égetjük a drága idejét azzal, hogy a saját adminisztrációjával kínlódik, és halálra idegesíti ebbéli gyengeségével a főnökét. Ahelyett, hogy igenis kapna valamilyen formában támogatást, melynek költségét nagy eséllyel bőven megtermelné. A többiek pedig annak figyelembevételével igényelhetnének hasonló segítséget, hogy mennyire indokolható üzleti és erőforrás szempontból a dolog. Itt pont nem az egyenlő bánásmódra lenne szükség.

Sok hasonló példát lehetne hozni, akár az oktatás világából is, ahol bizony ugyancsak nem az egyforma megközelítés az üdvözítő, hanem az, hogy a lassabban gondolkodó kisgyerek kétszer is megkapja a magyarázatot, mialatt a gyors észjárású elé három nehezebb feladatot odapasszol a tanítója.

Természetesen a fentiek a szervezeti világra vonatkoznak, nem az egyenlőség és az egyenlő bánásmód társadalmi szükségességét vonják kétségbe. A bármiféle nemi, életkorral, származással vagy anyagi háttérrel kapcsolatos negatív diszkrimináció elítélendő, de ez nem mond ellent annak, hogy az embereknek nem ugyanannyit és ugyanolyat kell kapniuk mindig mindenből, hanem a szükségleteiknek, adottságaiknak, motivációjuknak és egyéb értékeiknek vagy körülményeiknek megfelelőt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése